Hi!

Szörnyű hír ért hétfőn, gondoltam, hogy írok róla, ha nem is konkrétan a gyerekekről szól.

Hétfőn reggel épp Kincsőt sürgettem a szekrényénél, hogy öltözzön, mikor hirtelen feltűnt, hogy mögöttem nagyon csendben beszélgetnek, és valahogy én is azonnal elhallgattam. Na nem azért, mert hallgatózni akartam, hanem hirtelen valahogy oda nem illőnek éreztem a "hangoskodásomat". Amikor hátrapillantottam, akkor láttam, hogy az óvónő beszélget egy apukával, és folyik a könny az óvónő szeméből. (A pasi háttal állt nekem.) Hajjaj, mondom. Leadtam Kincsőt, mentem dolgozni.

Aztán délelőtt jött az e-mail. Az egyik anyuka a hétvégi családi kirándulás közben összeesett, és meghalt. 4 gyereket hagyott hátra, két ikerpárt. A nagyobbik ikrek Bencével járnak egy csoportba, 6 évesek. A kicsik meg Kincső csoporttársai. A nőt szinte minden nap láttam, nagyjából egy időben jártunk a gyerekekért - bár személyesen nem ismertem. Nem akarok hazudni, zokogtam. Belegondoltam ebbe az egész helyzetbe, és nem bírtam felfogni.

A gyerekeket minden nap aggodalommal telve nézem a teremben azóta is. Aranyosak, mosolyognak, tevékenyek, nem fogták még fel. Vagyis egyházi ovi, egyelőre biztos elkönyvelték magukban, hogy anya a mennyországban van. De mi lesz később...?

Nem tudom értelmes gondolatokkal lezárni ezt a témakört, vagy többet hozzáfűzni, csak meg szerettem volna írni. :( De egy biztos. Most már jobban parázok. Nem csak amiatt, hogy a gyerekeknek ne legyen semmi baja, hanem amiatt is, hogy nekem se. :/

Pá!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.