Hi!

Lívia ma átjött kicsit vigyázni Bencére (és Leventére), hogy Kincsővel kicsit ki tudjunk mozdulni. Összekötöttem a kellemeset a hasznossal, és elmentünk egy kis bevásárló körútra. Bár nem sűrűn fogok a lányommal járni, mert egyenesen repkedett mellettem örömében, hogy ő most vásárolni van, és ahol tudta, ott két kézzel pakolta a cuccokat a kosárba (pl. DM). A cipőboltban az összes rózsaszín cipőt le akarta kapkodni a polcokról, és elindult világgá egy kb. 36-os rózsaszín gumicsizmával... Minden helyen az összes biztonsági őrrel valahogy szóba elegyedtünk, és végül még egy motort is vettem a kisasszonynak. Azt már rég ígértem neki. Végül nem rózsaszín lett, mert az nagyon kicsi méret volt, már most kinőtte. De hozzátenném, hogy a rózsaszín motor volt az első, amihez odatipegett és felpattant rá kipróbálni...

Délután már csak túlélésre játszottam. A bárányhimlő, a meleg, a be- és összezártság, a folyamatos hisztik, a fejetlen rendetlenség (vagy mi). Apropó. Mindjárt megyek a földön található játékokat kidobni és elrakni. Mármint el. Titkos helyre. Napok óta vérre menő küzdelmeket folytatunk Bencével, hogy pakoljon el maga után. Negatív gyorsasággal pakol, és nagyobb rendetlenség lesz pakolás után, mint előtte. Nem akar pakolni, és mindent megtesz annak érdekében, hogy ne is kelljen neki. Már sokadszorra ígértem meg neki az elmúlt napokban, hogy amit a földön találok, azt kidobom, de ma telt be ténylegesen a pohár. A kártyák mennek a kukába (max később veszek újat, párszáz forint,) a kockákat pedig egy szekrény mélyére süllyesztem majd.

Olyan édes volt ma Bence! Volt vele egy kis vitám, mert nem hagyott nyugodtan megírni (azaz kiegészíteni) egy hivatalos levelet. De ezt amúgy sem hiszem el, hogy egy nap nem lehet 10 nyugodt percem (mióta Bence is itthon van, és nem alszik délután). Szóval, nagyon csúnyán lehordtam Bencét, hogy hagyjon már élni, bírja már ki, míg megírok egy levelet, és ne hisztizzen mellettem, mert nem tudok gondolkodni sem. Délután beszaladtam a gép elé, vártam egy e-mail-t (még most is várom), Bence pedig természetesen kocogott utánam. És ezt hallottam a kis szájából, nagy könyörgések közepette:

- Kérlek szépen, anya, ne dolgozz!

Azt hittem ott olvadok el, hogy milyen édes:) Pedig nem akartam "dolgozni", csak ránézni a postafiókomra:) De azt a hangsúlyt, azt hallani kellett volna. Az a reménykedve esdeklés. Vagy nem is tudom:)

Holnap megyünk anyuékhoz; Bence tetőtől talpig fehérben mehet majd csak ki a kertbe, nap nem érheti. Kincső és Levente még nem kezdtek lebetegedni, de napról napra jobban ki vagyok készülve a gondolattól, hogy náluk - pont náluk - sokkal durvább lefolyású lesz. Már készítem fel magam lelkileg, hogy Levente  a nap 24 órájában üvölteni fog napokon keresztül, mert ezer viszkető hólyag lesz rajta, emellett fájni fog a hasa, és még láza is lesz lehetőleg. Segítség!

Pá!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.