Hi!

Minden elmúlt napi témát átugorva kezdeném azzal, hogy ma kórházba kellett mennünk Kincsővel. Mint minden ilyen alkalommal (amikor én megyek orvoshoz), most is kijelenthetem utólag, hogy teljesen feleslegesen:)

Tegnap délután épp vége volt már a sulinak, épp egy - mondanám, hogy kávézó, de - kocsma felé tartottunk (félévzáró bulira készültünk, de csak 7-től volt asztalfoglalásunk egy étteremben, azért ültünk be előtte valahova), amikor kaptam a hírt anyutól, hogy nem tudja mi van Kincsővel, de nem tud lábra állni! Gondolom mondanom sem kell, hogy éreztem magam. Mentem is volna azonnal haza, de anyu lebeszélt, hogy mellesleg a délelőtti alvása óta, úgyhogy idáig is elvoltak délután, most meg már úgyis megy a baba fürdeni, aludni, nem tudnék mit csinálni, ne menjek. Pazar estém volt amúgy, mert egyre idegesebb voltam (bár tudtam, hogy Kincső alszik, többször beszéltem anyuval:), úgyhogy a végén már alig mentek le a falatok a torkomon. Szörnyű ideges voltam.

Annyi történt, hogy 10-kor anyura hagytam Kincsőt, anyu 11 körül lefektette, majd Kincső felkelt az alvás után, anyu lehozta, és letette a konyhában a földre, Kincső meg eldőlt. Én pont ekkor telefonáltam egy szünetben, épp hallottam, hogy Kincső ordít, anyu meg mondta, hogy nem tudja, hogy csinálta a gyerek, de elborult... Aztán a délután folyamán kiderült, hogy nemhogy lábra állni nem tud, négykézláb mászni sem. Semmi. Ül vagy fekszik. A kiságyban sem tudott felállni alvás után, ott ordított feküdve. Úgyhogy anyu egész délután cipelte, meg borogatást rakott a lábára, de fogalma sem volt, hogy mi történhetett, mert nem történt semmi. Délelőtt járt, alvás után nem.

Ma reggel rohantam át, diagnózis ugyanaz. Nem tud felállni. Úgyhogy pár telefon megejtése után indultunk a János Kórházba. Lívia vitt el minket, hogy mi tudjunk Kincsővel foglalkozni, meg mert tudjuk, hogy hatékony közreműködő, és mindig jól jön a segítség ilyenkor:) Leszögezném, hogy a szüléshez tartozó nőgyógyászati osztályokon kívül nem nagyon volt még szerencsém kórházakhoz. Soha. Úgyhogy sajnos (szerencsére) elég tapasztalatlanul érkeztünk, és jól meg is szívtuk. Kezdjük z elején. Megérkezünk, mondjuk elöl a portásnak, hogy 1 éves baba, fájó láb, sebészetre jöttünk (reggeli telefonos érdeklődés alapján oda irányítottak). Jó, jobbra a második épület. Odamegyünk, csomó felnőtt ül, fekszik. Jött egy orvos, mit akarunk, mondtuk, erre azt mondja, hogy erre van szakorvosuk, de hozzá időpontot kell kérni. De azért kérdezzük meg a nővérkét az ablakban. Nővérke már mást mond, menjünk a gyerekügyeletre, épület valamerre fent. Jó, felsétáltunk, valaki útbaigazított, gyereképület megvan. Kiírás szerint folyosó jobbra lent. Jön egy orvos, mit akarunk. Ezt. Nem jó, menjünk egy emelettel feljebb, balra. Felmentünk. Fekvőbeteg, fertőzéses gyerekosztály (H1N1 és egyéb társai), látogatás tilos az influenza miatt, stb. Elmondtuk mi a gond, jó, üljünk ki, majd jön  doki megvizsgálni, várjunk. Itt vagy egy órát eltöltöttünk, mikor Lívia eszmecserélt egy dokival, aki miután más helyen lévő járóbeteg rendelésre is akart már küldeni minket valami utcába, kibökte, hogy "vagy menjünk át" a gyereksebészetre, ami itt van az épületben, csak a másik ajtón kell bemenni.  Erre szokták azt mondani - már elnézést - hogy b***meg. Mert ugye eredetileg is oda kellett volna mennünk, de mindenki mindig máshová irányított, mint a hülyék. Kezdve a portástól (nem tudta, hogy van náluk gyerek sebészet is???) az épületen BELÜL dolgozó orvosokig(?). A sebészeten már pikk-pakk sorra kerültünk. Kincsőt megvizsgálták és átküldték röntgenre lábtörés (???) gyanúval. Azt leírnám, hogy semmi nem látszik a lábán, csak fáj neki. Egy törésnél kb. háromszorosára duzzad az ember lába, és szerintem színe is van... A röntgenre várni kellett, és persze nem mehettem be a hasam miatt, úgyhogy Süvi ment Kincsővel. Összevissza fordítgatták a fájó lábát a röntgenezéshez (szadisták), Kincső bent sikított (több felvétel készült, több pózban), én  kint zokogtam, bent meg Süvi volt rosszul, mert neki kellett Kincső kifacsart lábát tartani. Akkor még egy ideig kellett várni a megkonzultált eredményre. Persze Kincső ekkor már jó fáradt volt, mert alvásideje lett volna már. Végül megállapították, hogy nincs eltörve a lába, valószínűleg rosszul lépett és kifordult a bokája, vagy meghúzta, vagy megrántotta, vagy akármi. Azaz senki nem tudja, de kb. ez a baja. Javaslat: lábat nem terhelni, borogatni:)

3 féle ember van. Van, aki minden miatt orvoshoz megy, ha baja van, mert nyilván az orvos dolga a baj megállapítása, gyógyítása. (ez az emberek 99 százaléka:) Van az az ember, aki anyu, aki soha nem megy az orvosokhoz, kezeli és kikezeli az egész családot mindenből (több műtét, durva gyógyszerezés stb maradt már el emiatt, és mégis mindenki meggyógyult orvos nélkül is). Persze természetes szerekkel (népgyógyászat, füvekkel, kenőcsökkel, homeopátiás szerekkel, étrend változtatással, megfelelő sportmozgással, borogatással, akármivel:). És van a középút, én, aki azt mondja, hogy az orvos szakember, nyilván ezt tanulta, állapítsa meg ő, hogy mi a baj, de utána én dönteném el, hogy akkor én azt a bajt gyógyszerrel vagy mézes teával akarom-e kezelni. (a gyógyszer is mindig kiváltom a gyereknek, amit felír az orvos, ha beteg, de több bontatlan doboz áll a szekrényben...)  És bár sosem lennék nyugodt, ha a beteg gyereket nem látná orvos, de mint sokadszor, most is anyunak lett igaza, aki már tegnap is úgy kezelte a gyereket, mint ahogy ma mondta az orvos 2 óra várakozás, kínzás, fertőző osztály mellet ülés után.

Kincső amúgy már jobban van. Be lett fáslizva a lába a borogatásra (na így tényleg kétszeresére duzzadt a lába:))), és az olyan jól tartja neki, hogy fáslizás után egy perccel már négykézláb mászkált, tologatta Bence autóját, és nagyon boldog volt! Este fürdetés után pucéran négykézlábra állt az ágyon, és elaraszolt! És az este fáslizás közben már nem sírt, hogy mozgatom a lábát! Néha hátranézet rám, de egy hangja nem volt. Úgyhogy véleményem szerint rohamosan javul a helyzet a fáslinak köszönhetően. (Ez az én szerény ötletem volt, hogy fáslizzuk is be...:) Ha szerdára semmi baja nem lesz, akkor talán vissza sem viszem. Ha jó a lába, azt én is látom, nem kell megint ott várakozni, hogy ugyanezt az orvos is elmondja. Főleg, hogy megint épp alvás előtt leszünk, mert 2-re kéne menni (mint mindenkinek, nem minket hívnának be először...) Meglátjuk.

Édes, drága, imádott családom pedig már aktivizálta magát:) Holnap Lívia viszi el Bencét egész napra, kedden meg anyunál fog Bence egész nap mézeskalácsot sütni karácsonyra:) Aludni nem fog sehol, hogy ne érezze úgy, hogy megint mellőzve van Kincső miatt. Csak programjai lesznek. Mert ugye nem ugrálhat most rá Kincsőre, illetve egész nap rajtam lógna, hogy vele miért nem foglalkozom, miért csak Kincsővel. Édes pici Bencém. Annyira igényli az egyenlő bánásmódot! Ma este már kijelentette, hogy fáj a lába, mert bibis. (Egész délután mondtam neki, hogy nem mehet oda Kincsőhöz, mert fáj a lába, bibis - hogy ő is értse mi a gond.) Ennyi esze van:)) Akkor neki is fáj a lába, vele is foglalkozni kell ezerrel:)

De amúgy ez nagy gondom mostanában. Írtam már, hogy pár hete Bence nagyon anyás lett, és versengenek értem. Pénteken már ott tartottunk, hogy Kincsőt lelógattam a lábamon,  és jött Bence, hogy őt is. Kincsőt letettem, Bencét felkaptam, lógattam. Aztán letettem, Kincsőt fel, lógatás, Kincső le, Bence fel stb. De aztán elkövettem azt a hibát, hogy Kincsőt felkaptam a fejem fölé, kicsit "reptetni". Dobálni már nem tudom a  kilóit, de emelgetni azért még igen. És akkor jött Bence, hogy őt is!!! :))) Na, mondom, pazar:) És akkor anya a hős, és felkapja Bencét a feje felé. Igaz, hogy a lába már az államat veri, mert ő már nagy, de nem baj, mert Bence örül. Aztán Bence le, Kincső fel, reptet. Aztán Kincső le, Bence fel, reptet. Aztán anya 3 kör után kidől:) Nem mondom, edzett vagyok 2 gyerek mellett, na de 10 és 13 kilót felváltva emelgetni a fejem fölött... Az azért túlzás:)

Még annyit akartam írni az elmúlt napokban (csak pénteken dogát írtam, tegnap meg fél 12-kor értem haza), hogy megint kicsit felkaptam a fejem pár dologra, de már elmúlt:) Az történt, hogy olvastam pár blogot (2-t), és az jött le, hogy mindenki ezerrel készült a Mikulásra (aki nem télapó!), meg készül a karácsonyra, Mikulsáváró versikét tanul a baba, anya adventi napi meglepetést készít home made, és iszonyat körítés, meg adventi hangulat, meg minden. Na mondom, azt kell megállapítsam, hogy az én gyermekeim bizony kimaradnak valamiből, mert nem hogy nem csinálok ilyeneket, de még eszembe sem jut! Anyu "megnyugtatott", hogy persze, az nem én vagyok. Mondjuk én is tudom, nem vagyok az a házias díszítgetős, kreatív, sütögetős, házi díszítéseket készítő, stb anyuka. De hát, nem vagyunk egyformák. Én nem emlékszem, hogy én tanultam volna verseket, vagy díszítések közt telt volna az advent, és megállapítottam, hogy tök jól megvagyok ezzel a tudattal. Anyu meg megállapította, hogy hát igen, mindenkinek az a természetes, amit hoz otthonról. A hagyományok, stb. Sajnos ők sem voltak akkor még ilyenek, de most már igen, úgyhogy ha tőlem nem is, de a nagyszülőktől tanulhatnak pici koruktól ilyeneket az unokák (pl. mézeskalács sütés), és akkor nekik már természetes lesz. És mindegy, hogy kitől tanulják. Lényeg a nagy család, így mindenki tud adni valamit a gyerekeknek a jövőjükre nézve. Úgyhogy teljesen megnyugodtam:) Ha pl. nem lenne nekem Lívia, akkor lehet, hogy a gyerek sosem tanulna zenét, fel sem tűnne, hogy érdemes lenne-e ezzel foglalkoznom. Mert nálunk senki nem tanult zenét. Ugyanakkor apu viszi majd sportoltatni, míg anyuval mézeskalácsot süt:) És ez így kerek:)

Pá!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.