Hi!

Kezdeném a legfontosabb hírrel! Kincső ma megtette élete első önálló lépéseit!!! :)) És nem csak az elsőket, hanem a továbbiakat is!

Az első úgy volt, hogy állt, terpeszben. Utána úgy gondolta, hogy az úgy nem jó, és egymás mellé tette a lábait. Na, én már itt csodálkoztam, hogy ezt hogy csinálta felborulás nélkül:) Utána pedig nekilátott tyúklépésben araszolni Bence párnája felé:))) (Háttal állt nekem, tehát nem én biztattam, teljesen a saját ötlete volt.) Én ennek úgy megörültem, hogy odapattantam a földre, hogy jöjjön oda hozzám. Erre megállt (!!!), majd vidáman megindult felém nagy lendülettel, és belehanyatlott a karjaimba:) Kb. 10 percre rá pedig egy vödörnyi Duplóval a kezében kezdett el araszolni (biztos abba kapaszkodott:), amiről viszont már bizonyító erejű videó is készült! Délután pedig, hogy anyunak bemutassuk a tudományt, ide-oda sétáltattuk kettőnk közt, és ment!Így. Hipp-hopp. Egyik napról a másikra. Tegnap töltötte be a 11. hónapot, ma kezdte a 12-t, és ezzel ünnepelte meg:) Teljesen odáig vagyok, de ahogy látom, ő is:)

Bence meg a jó időre való tekintettel elment anyuval - azt hiszem Szigetszentmiklósra - és látott állatokat! Odafelé a kis angyalom elaludt az autóban:) Bár itthon nem akar aludni, de a monoton kocsikázás csak elringatta ebéd után:) Tehát, Bence hazajött és részletesen beszámolt mindenről, amit látott:) Épp betette a lábát az ajtón, és már mondta is, hogy liba, kacsa, kutyák, fekete, pipi, néni, bácsi...:) Meg persze volt liba + kalap szóösszetétel is, aminek az a magyarázata, hogy a liba nem élő volt, hanem kerti dísz, kalappal a fején (és kendővel a nyakában) :))) Ja, és persze elmesélte, hogy félt a kutyáktól. Mindig a feketét emlegette. 3 kutya volt, 1 fekete, 2 fehér. Igazi, félelmetes vérebek, akik ugrálni próbáltak rá, de így sem értek a nyakáig sem. Palotapincsik:) Anyunak mindig fel kellett vennie Bencét, úgy félt. De azért vidáman magyarázta itthon, mintha csodás élmény lett volna, hogy kutyák voltak, akiktől félt:)) És valószínűleg főleg a feketétől. Látott pár napos csibéket, meg 3 cicát is. Nagyjából ennyiről tudok.

És mókás volt, mikor hazaért, mert farmert húztam rá indulás előtt, nadrágtartóval, ami a hátán macis. És amikor levettem a pulcsiját, és Kincső észrevette Bence hátán a macit, akkor folyton a bátyját hajkurászta, és csüngeni próbált a hátán, hogy elérje a macit:) Bence meg nem értette, hogy Kincső miért mindig belé kapaszkodva akar felállni:) Néha sikerült megkaparintania a mackót, jól belecsimpaszkodott, majd amikor elengedte, az jót csattant Bence hátán:))) Úgyhogy levettem a nadrágtartót, és odaadtam Kincsőnek.

Emiatt viszont Bence nadrágja lett elég laza, ami azt eredményezte, hogy amint az apja elment zuhanyozni, már szedte is le magáról (amúgy sosem szedi le egyedül a nadrágját) és tartotta a kezét-lábát, hogy szedjem le róla a pólót, zoknit is, mert ő is megy a kádba:))) Ma kétszer fürdött.

Kincső egy tündér, egy bújós cica, egy huncut kis lányka, akit meg kell zabálni. Főleg akkor érvényesülnek ezek a tulajdonságai, ha Bence nincs a közelben (azaz itthon), és akkor teljesen kibontakozik! Akkor nem kell másra figyelnie (veszélyekre, amit Bence viselkedése jelent), és akkor semmi mással nem foglalkozik, csak azzal, hogy vagy csendben játsszon akármivel, vagy pedig engem csavarjon az ujja köré az udvarlásával. El sem tudom mondani, hogy milyen édes kislány vált a kis házisárkányomból! És csinál mindent, amit mutatok neki. Nagyon ügyes:)

És akkor kicsit magamról. Hú, azt hiszem a 23. hetet töltöm épp, bár nem vagyok benne biztos, múltkor néztem valami kalkulátorban, mert már csak a hónapokat számolom. Most töltöm/töltöttem be az 5. hónapot, és kezdem a 6-at. Ami azt jelenti, hogy még 4 teljes hónapom van hátra. Ami nekem végtelen hosszú időnek felel meg. Az a nagy gondom, hogy baromira unok már várandósnak lenni. Tudom, szép időszak, meg minden, meg aránylag problémamentes (vagyis nem vagyok minden nap szarul, nincsenek jellemző tüneteim, amikkel nem kellemes az együttélés), de akkor is. Ha jól belegondolok, akkor 2006 nyara óta 2*9 + 5 hónapot töltöttem másállapotban. Igen, az 23 hónap. 1 híján 24. Azaz 2 év. Tehát lényegében az elmúlt 3 évben 2 évet babavárással töltöttem. És most azt érzem, hogy már tényleg megterhel. Nem is az, hogy gyereket várok, hanem az, hogy nem vagyok a saját testem ura. Meg ritkán van olyan időszak, amikor saját magamnak érzem magam. Mármint, hogy csak én vagyok, és nincs más érzésem. Nincs nagy hasam, nincs bennem mozgás, nem zsibbad épp az egyik ujjam, vagy akármi. Nem tudom, hogy érthető-e, amit írok:) Szóval, nem panaszkodni akarok, csak mint tényt közlöm, hogy most biztos nem lesz 4. gyerek egy ideig, mert nem érzem, hogy lelkileg képes lennék rá. Vagyis tudom, hogy képes lennék rá, de megterhelne még ennél is jobban. Mondjuk alapjáraton sem terveztünk most 4-et, de érzem is, hogy nem is lenne jó. És ugyanakkor ott van bennem a tudat, hogy igazából most kéne örülnöm minden egyes napnak, mert ki tudja, hogy tényleg lesz-e még 4. gyerek. Lehet, hogy most várok utoljára babát, és át kéne élnem és éreznem minden pillanatot - boldogan - mert lehet, hogy többé nem lesz benne részem. És kicsit olyan visszás ez bennem, hogy nem így érzek. Mármint nincs lelkiismeret-furdalásom, vagy nem vagyok érzelmi válságban emiatt, csak úgy elgondolkodtat néha, hogy rossz a hozzáállásom, és változtatnom kéne rajta. Hogy sokkal pozitívabban kéne hozzáállnom az elkövetkezendő 4 hónaphoz. De cserébe csak azt érzem, hogy 4 hónap, jaj ne, az sok még nagyon, atyaég, és Úristen. Igaz (szerencsére) a 2 gyerek mellett nincs sok időm ezen elmélkedni, de ilyen dolgok járnak mostanában a fejemben.

Pá!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.