Hi!

Nem teljesen gyerektéma, de valahol meg kell örökítenem.

Lulu kutyánk 2016.06.28-án, kedd reggelre virradóan örökre elaludt. Nagyon öreg volt már, igazából ez már bármelyik nap esedékes volt. 2004-ben került anyuékhoz, egy menhelyről hozták el. Akkor azt mondták anyuéknak, hogy a fogazata alapján kb 2 éves kutya lehet, így annyi biztos, hogy idén legalább 14 éves volt. De ez csak durva becslés, mert, amikor most fél éve másik állatorvosnál voltak, akkor anyu tőle is megkérdezte, hogy hány éves lehet Lulu, és a doki a fogazata alapján 5-6 (!!) évesre becsülte. Amikor már 12 éve anyuéknál volt... Úgyhogy az is lehet, hogy sokkal öregebb volt már annál, mint hittük, mert a fogazata alapján durván alulbecsülték a korát mindig. Mivel egy hihetetlenül szívós, erős, világ életében egészséges kutya volt, biztos vagyok benne, hogy pont annyit élt, amennyit egy kutya maximum élhet.

Luluval az első gondok egy éven belül jelentkeztek. Elkezdett szédülni, dörgölte a fejét, sétáltatás közben néha oldalra dőlt, és elesett. Anyu elvitte orvoshoz, semmit nem találtak nála, hogy mi lehet a gond. Talán kapott infúziót, biztos, ami biztos alapon, de komolyabb vizsgálatoknak nem vetették alá. Rövid időn belül behorpadt a koponyája bal oldalt, és onnantól újra a régi volt, semmi baja nem volt. A koponyája teljesen magától horpadt be (és nagyon), a dokik meg csak pislogtak, hogy ilyet még életükben nem láttak, és nem tudták az okát. Mindenesetre Lulu onnantól megint jól volt. Egészen most tavaszig, amikor elkezdett leépülni. Egyre kevesebbet evett, ivott, teljesen megsüketült, és a horpadt oldalon lévő szeme eléggé besüppedt a fejébe. De jó kedvű volt, nem panaszkodott, szépen csóválta mindig a farkát, és még pár hete is kiszökött sétálni egy kicsit. :) Ezt sosem nőtte ki. Utcakutya volt, mielőtt menhelyre került, és a fő hobbija az volt, hogy kiszökjön, és szabadon sétáljon. :) Mindig hazakerült ettől függetlenül. Még az utolsó heteiben is járt egyet, körülnézett, holott már annyi ereje sem volt, hogy anyuval "nagy körre" induljon sétáltatáskor. Igazából az elmúlt hetekben egy élő csontvázunk volt otthon. Leállt már az emésztése is, nem evett, nem ivott, a bőre rá volt száradva a csontjaira. Ha valamit elfogadott kis kaját, azt is biztosan kihányta nem sokkal később. Anyu hívta az orvost többször is, hogy mi tévők legyünk, de csak annyit mondott a doki, ha nem szenved, nincs fájdalma, akkor hagyjuk, szeretgessük, próbáljuk etetni, itatni, és várjuk meg, míg elalszik. Ő még hősiesen lábra állt az utolsó napokban is, odaballagott hozzánk, ha észre vett minket (már nem hallott) - pedig szerintem már izma sem volt, átlátszott az összes csontja a hatalmas tömött bundáján keresztül - de a nap nagy részében a kocsi mellett, vagy a tuják alatt pihent. Ott is aludt el.

Lulunál szerényebb, csendesebb, szívósabb kutyát még életemben nem láttam. Történhetett vele bármi baj egy-egy kiszökés alkalmával, nem panaszkodott, szinte észre se vettük, hogy pl sérülése van. Csendben tűrt mindent, és pikkpakk felépült mindenből. Soha nem lehetett beidomítani, nem volt szótfogadó, ő szabad kutya volt, csak épp anyuék kertjében lakott. :) Soha nem bántott senkit, tűrte a gyerekek nyúzását, inkább félénken elvonult, ha már sok volt neki a dolog. Sosem ugrált emberre, nem borított fel senkit farokcsóválva túláradó szeretettel, hanem hálás volt minden simogatásért, törődését, amit szépen, szerényen fogadott. Ételt kézből mindig úgy vett el, mintha az hímes tojás lenne (előtte rottweilerünk volt, az a fél kezünket is lekapta a kajával együtt :D ). Csodálatos kutya volt, igazi egyéniség, mégis a háttérben meghúzódva, senkit nem zavarva éldegélt anyuéknál. Amikor nem az utakat rótta egyedül, boldogan. :D És nem lehetett a kennelt se úgy bebiztosítani, hogy onnan ne szökjön ki, ha épp be volt zárva. :) Még az elmúlt egy hétben is, amikor már járni alig volt ereje, akkor is kijött onnan valahogy (anyu szerint átugrotta a kerítést valamire ráállva).

Szóval, tegnap reggelre elaludt a tuják árnyékában, szép csendesen. Aznap épp ott aludtak a gyerekek anyuéknál, és indultak reggel táborba, amikor megtalálták őt. Akkor még csak tudomásul vették a tényt, de estére már úgy leülepedett Leviben a dolog, hogy fél órán keresztül zokogott a karjaim közt Lulu miatt, és bizony sokat kellett a 6 évessel beszélgetnem erről. Kincső pedig pénteken jön haza Libanonból, ő még nem is tudja, hogy mi történt. :/

A napokban még lefotóztam szegénykét, hogy legyen róla valami emlékünk, de igazából keresni kéne olyan képet, ahol még ereje teljében volt. Nem nagyon fotóztuk őt, úgyhogy kicsit szomorú, hogy ilyen állapotában marad most meg az utókornak, de Levi ettől is boldog volt este, mert amiatt is sírt, hogy többet már nem láthatja, és el fogja felejteni, milyen volt. Hát, ilyen volt utoljára, pár nappal a halála előtt:

Búcsúzunk tőled, Lulukánk! Jó kutya voltál! :'(

Pá!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.